Debrecen városának lakossága a reformáció tanainak megjelenése után már nem sokkal, az 1530-as és 1540-es években teljes egészében katolikusból előbb evangélikus vallásúvá, majd reformátussá vált. 1544-ig a városi katolikus templomokat a kálvinisták veszik át, és 1574-re a városvezetés általi üldöztetés miatt utolsó katolikusokként a ferencesek is elhagyták Debrecent. Ezzel mintegy 150 évre a katolicizmus szinte teljesen eltűnt a város életéből. Debrecen pedig a kálvinista vallás tiszántúli fellegvára lett, a kálvinista Róma. A 17. század végén az ország nagy része felszabadul a török megszállás alól, a felszabadított területeken, a királyi hatalommal együtt elkezdődik a katolikus vallás és intézményeinek udvar általi visszaállítása, ha szükséges, akár erőszakkal is.
Debrecen város is igyekszik az új hatalommal elismertetni korábbi privilégiumait, előjogait, ám ez igyekezetének legnagyobb akadálya gróf Csáky Imre, nagyváradi püspök és kalocsai érsek. 1693-ban az április 11-én az uralkodótól, I. Lipóttól Debrecen szabad királyi városi címet szerzett. A diploma azonban csak az országgyűlés törvénybe iktatásával válhatott csak jogerőssé.
Eleonóra királyné a törököknek az országból való kiűzése emlékére a katolikus egyházat Debrecenben ismét meg akarja telepíteni, és ott katolikus templomot akar létrehozni.
Csáky gróf pedig, aki a felsőháznak a tagja, eléri, hogy a szabad királyi városi státusz azzal a kikötéssel kerüljön a becikkelyezett törvénybe, hogy a város köteles gondoskodni a katolikusok befogadásáról, és telket köteles kijelölni a plébánia és a templom részére.
1715-i diétán szavazzák meg a törvényt, Debrecen város pedig kénytelen elfogadni a fennálló helyzetet. E képen Csáky Imre gróf nagyváradi püspök 1716. év őszén kinevezheti – 160 évi szünet után – az első plébánost Debrecenben: Lipóczi Keczer Istvánt.
A csaknem színtiszta református városban tehát megjelenik az első katolikus plébános. Bakó János nagyváradi kanonok, aki maga is az 1666-ban Privigyén alapított kegyesrendi iskola növendéke volt, azt javasolja a püspöknek, hogy az újonnan alakuló debreceni egyházban hozzanak létre iskolát, ahová tanítani piarista szerzeteseket hívjanak meg.
A püspök egyetértve a javaslattal megszerzi a rend római generálisának a hozzájárulását, majd a rend hazai alkormányzójával 1718-ban történt tanácskozása után Debrecenbe küldik az első piarista atyát, Szlopnyai Eleket, aki 1719. január 17-án érkezik Debrecenbe. Szólni kell néhány szót a kegyes-tanítórendről, azaz a piaristákról is! Alapítója a rendnek a spanyolországi Aragóniából származó Calasanzi József, nemesi család sarjaként született 1557-ben.
Az apja katonai pályára szánta, de ő a papi hivatást választotta. 1583-ban szentelik pappá, s alig néhány esztendő múlva – 1587-ben – már püspöki helynök. Mégis lemond magas egyházi méltóságáról és vagyonáról, és Rómába megy. Ott maga köré gyűjti a szegény sorsú gyermekeket, és előbb otthont, majd iskolát létesít számukra. Az iskolát Schola Pia Pauperumnak nevezi el.
Alig telik el egy évtized, és az intézetnek már csaknem 900 növendéke van. Az új tanító rend hamarosan több intézetet alapít Olaszországban, majd Ausztriában, Morvaországban, és Lengyelországban. Az első magyarországi kegyesrendi iskolát Podolinban alapítja Sztaniszlav Lubbomirszki. A podolini piarista iskola tehát 1642. október 14-én kezdi meg tevékenységét. Bakó János kanonok azon túl, hogy javasolta a piaristák behívását Debrecenbe, jelentős összeget (23 333 forintot) ajánl fel az iskola javára. 1719-ben visszahelyezik Váradra Keczer plébánost és a helyére Návai Jánost küldik, aki ugyan jobbára Váradon tartózkodik, mégis ő az, aki felépíti a kegyesrendi atyák számára a társházat, azaz a rendházat.
Még 1719 nyarán Csáky Imre gróf magához hívatja Szlopnyai Elek atyát, s azzal bízza meg, hogy lásson neki a templomépítésnek. Egyúttal kiutal számára előlegként 2667 forintot építőanyag beszerzésére. Szlopnyai Elek atya tehát a társház építésének ellenőrzése mellett hozzálát a templom építtetéséhez is. 1720-ban segítőtársa érkezik Halápi Konstantin kegyesrendi szeminarista személyében. Az iskolaépület építése két évet vett igénybe, és csak 1721. január 21-én nyitotta meg kapuit, ünnepélyes keretek között. A templom alapkövét 1721. július 26-án helyezi el Kebell Mihály nagyváradi kanonok, Csáky püspök képviseletében. (A templomot végül 1746. május 5-én szentelték fel.) Az akkori egyházi iskolák rendje szerint a tanulók minden nap szentmisén vettek részt. A tanítás naponta 4 órát vett igénybe. Minden tanóra imával kezdődött, ima után névsorolvasást tartottak.
A gimnázium két tagozatra oszlott. A felső tagozat osztályai: arithmetica syntaxis és grammatica. Az alsó tagozat osztályai: maioris parvistae, minoris parvistae, comparatistae, dechnistae. Következő tanévtől kezdve külön „magister” tanít a felső, és külön az alsó tagozatban. Az első tanévbe 22 diák iratkozott be, valamennyien vidékiek. A debreceni kegyesrendi iskola tanulóinak létszáma a 18. sz. derekán 75 diák körül állandósul, és az iskolában tanultak már debreceni lakhelyű diákok is.
Az iskolában folyó szorgos és jámbor munka elháríthatatlan akadály miatt megtorpan. Az 1739/40-es és 1740/41-es tanévekben szünetel a tanítás. Debrecenben százaival szedi a pestisjárvány az áldozatait.
Az 1777-ben Mária Terézia által kibocsátott Ratio Educationis, azaz oktatási rendelet értelmében 5 osztályosra kellet fejleszteni a debreceni gimnáziumot is: 3 grammatikai és 2 humanista osztályt kell létrehozni.
A piarista iskolák különösen a jezsuita rend 1773-as megszüntetése után egyre nagyobb népszerűségre tettek szert. Alig telik el egy évtized, és a kegyes tanító rendnek már 7 kis és 14 teljes gimnáziuma működik az országban. A siker oka abban is rejlik, hogy a piarista iskolák teljesen magyar jelleget öltenek, annak ellenére is, hogy elsősorban a magasabb műveltséget jelentő latint nyelvre oktatják a diákokat.
A piarista oktatási eszmény e két szóval foglalható össze legtömörebben: pietas et literrae, azaz – szabad fordításban – erkölcs és tudomány. A rend Magyarországon szinte a kezdetektől fontosnak tartotta a magyar nyelv oktatását, illetve magyar nyelvű oktatást, a tudományok megkedveltetését a diákokkal és a hazafias szellemű nevelést. A debreceni kegyesrendi iskola 5 osztályos rendszerében az egyes osztályok tananyaga nagyjából a következő volt: az I. osztályban latin szövegek írása és olvasása, nyelvtani alapszabályok, a II. osztályban az előző évi tananyag ismétlése, gyakorlása, és Európa földrajza.
A III. osztályban a latin nyelvtan mellett egyszerű latin szövegek fordítása, Magyarország története, a IV. osztályban a poetica és retorica, valamint Európa története, az V. osztályban pedig az előző évi retoricai és poeticai ismeretek gyakorlása, illetve magasabb színvonalon történő alkalmazása. A debreceni piaristáknál közel 150 éven át egészen 1870-ig kizárólag kegyesrendi szerzetes tanárok tanítottak. Az iskola megnyitásától 1754-ig a tanszemélyzet – az igazgatón kívül- egyetlen szerzetes tanárból áll.
Az egy „magisternek” kellett elboldogulnia akár száz tanulóval is.1754-től Mária Terézia korabeli reformokig az igazgató mellet külön tanítója van az alsó és a felső osztályosoknak. Az 1778/79. tanévtől kezdve folyamatosan 3-3 tanár, végül az 1789/90 tanévtől már folyamatosan és rendszeresen 5 tanár tanít, az 5 osztályos iskolarendszernek megfelelően.
Az 1824. évben 300 000 forint összegű támogatást nyújt a piaristáknak ahhoz, hogy létrehozzák a hat osztályos iskolát. Az 1824/25. tanévtől tehát6 tanár tanít az iskolában. Óriási csapás éri a kegyesrendi atyákat 1811 tavaszán, amikor tűzvész pusztítja el mind a templomot, mind az iskolát és társházát. Súlyosbítja a helyzetet az 1830. évi nyár hatalmas zivatarokban bővelkedő időjárása. Hatalmas szélviharok rongálják meg az egyre öregebb és rozogább épület tetőszerkezetét és ablakait.
Az 1848/49-es szabadságharc idején az iskola egy időre bezárta kapuit. Néhány tanár és diák is beáll honvédnek vagy nemzetőrnek, az iskolából pedig hadikórház lesz. Az 1849. augusztus 2-i debreceni csatavesztés után a Debrecent megszálló orosz cári sereg a piaristák számára szinte a katasztrófát jelenti: a sebesült orosz tisztek számára át kellett engedni a piaristák társházát, a legénység pedig az iskolaépületbe kvártélyozott be.
A két hónap múlva távozó oroszok elképesztő állapotokat hagynak maguk után. Kíméletlenül összerongálták a termeket, és minden mozdítható tárgyat, még az iskolapadokat is elvitték. A Bach korszak elnyomása ellenére megmarad a magyar nyelven való tanítás. Ez nagyban köszönhető Kardhordó Ambrus atyának, aki ebben a nehéz időben az iskola igazgatója.
Az 1883. évi országgyűlés új iskolai tantervről szóló törvényt cikkelyez be, amely kötelezően írja elő az iskolák magyar tanítási nyelvét, és bevezeti a 4 osztályos algimnáziumot, mint új iskolaformát. Ilyen lesz az 1884-től a debreceni piarista iskola is, amely ennek megfelelően az új neve: Kegyes Tanító rendiek Debreceni Algimnáziuma. A 19 sz. utolsó éveiben debreceni piarista gimnázium minden tekintetben jelentős fejlődést ért el.
Tanulóinak létszáma az 1895/96-os tanévben még 142 fő, míg öt év múlva már csaknem ennek a kétszerese, 242 fő. Az 1899/1900-as tanévtől kezdve az iskola ismét öt osztályossá lesz. Míg az 1895/96. tanév tanári kara még 5 főből áll, addig 1899/1900-as tanévben már 7 tanár tanít az iskolában. Az iskola épülete, mint arról már szó esett, a tűzvész után súlyosan megrongálódott, és az egyre növekvő tanulólétszám miatt egyre szűkebb lett.
Ezért 1897-től kezdve egyre gyakrabban kerül szó egy új iskolaépület építésének szükségességéről. Az új iskolaépület azonban csak akkor kerül a megvalósítás állapotába, amikor Wolafka Nándor kerül a debreceni parókia élére. Wolafka plébános ugyanis – alighogy elfoglalja új állomáshelyét – azonnal nekilát az új gimnáziumi épület építésének megszervezéséhez. Gyűjtést indít el az iskolaépítés javára, és jelentős összeget szerez – 300.000 koronát a váradi püspökségtől, 40.000 koronát a tanügyi tárcától és 10.000 forintot és jelentős mennyiségű építőanyagot Debrecen városától. Az oktatási minisztérium évente és folytonosan további 22 000 koronát is biztosít az iskola fenntartásához, illetve építéséhez. Az épületek tervezője és egyben az építési munkálatok kivitelezője Stegmüller Árpád építész volt.
1902 őszére megépült a Szent Anna és a Varga utca sarkán a piarista szerzetesek társházának, azaz rendházának ma is álló épülete. A társházban 11 paptanár korszerű elhelyezésére volt lehetőség. Még ugyanebben az évben, 1902-ben lebontották a régi iskolaépületet, és helyén építették fel az új gimnáziumi épületet, amelyet 1903. szeptember 3-án avattak fel. Időközben az iskola jellege is megváltozott: minisztériumi engedéllyel 8 osztályos főgimnáziummá léptették elő. Az új iskolaépületben 12 tágas és korszerű tanterem volt, igazgatói és tanári szobák, továbbá jól felszerelt szertárak és a szükséges mellékhelységek. Az udvaron új, külön épületben volt a tornacsarnok. Az új iskolaépületben nagyon sokkrétű diáktevékenység folyt: működött önképzőkör, volt iskolai énekkar, és működött egy kilenctagú ifjúsági zenekar is. A gimnázium diákjai részt vettek a városunkban megrendezett sportversenyeken is.
Az alma mater fejlődését megszakítja, sőt visszaveti az 1914-ben kitörő világháború. Az utolsó békebeli tanévben a 465 rendes és 20 magántanuló tanult a gimnáziumban. A magántanulók között vannak már leányok is. Az oktatói-nevelői munkában 18 tanár vesz részt, közülük már 2 világi személy. A gimnázium épületét mindjárt a háború elején hadikórháznak rendezték be. A tanítás ettől kezdődően a gimnázium épülete mellett lévő katolikus elemi fiúiskola épületében folyt.
A háború szele 1915-ben megérinti az iskola diákjait is. Ugyanis már 1915 márciusában kiadják a bizonyítványokat a 7. és 8. osztály tanulóinak. A 8. osztályos diákok soron kívül érettségiztek le, hogy bevonulhassanak katonának. ( )
A világháború végének zűrzavarai és a Tanácsköztársaság kikiáltása súlyosan érinti a debreceni piarista gimnáziumot. Az egyház- és vallásellenes ellenes kommunisták az iskolában betiltották a vallásoktatást, majd a tanórák előtti imát, végül a szerzetestanároknak a papi reverenda viselését is. De még ez sem volt elég. 1919. március 29-én a szerzeteseket kiűzték a társházból, és abban lakáshivatalt rendeztek be.
Az atyákat pedig arra kényszerítették, hogy belépjenek a szakszervezetekbe. Elcsapják a kinevezett igazgatót, és a tantestületet arra kényszerítik, hogy maguk közül válasszanak új igazgatót. 1919. április 23-án a várost megszállták a románok. Az iskola vezetésének a megszálló román hadseregnél sikerült elérni, hogy ne foglalják le az iskola épületét, és a tanítás tovább folyjék.
A tornatermet azonban nem tudták megmenteni, azt a románok rendelkezésére kellett állítani, ahol a románok a sok összerabolt holmi számára rendeztek be raktárt. 1920. március 11-én a román megszállók végre kitakarodtak Debrecenből, de minden mozdítható nagyobb értéket elvittek a városból. Az első világháború utáni években ismét nehéz időszakot él át a gimnázium, a téli időszakban a trianoni országcsonkítás miatt kialakuló szén- és tüzelőhiány miatt.
A gimnázium azonban folyamatosan tudott működni. A tüzelőhiányt úgy oldották meg, hogy minden diák naponta vitt egy-egy marék szenet vagy egy-egy tűzifát az iskolába. 1921. június 2-án az iskola megünnepli fennállásának 200. évfordulóját, mely alkalomból emléktáblát avattak az iskola előcsarnokában. 1926-ban a felveszi az iskola a piarista tanító rend alapítójának a nevét, így lesz az iskola új neve: Debreceni Kegyestanítórendi Római Katholikus Calasanzi Szent József Reálgimnázium. Az alma mater rangját közben az a körülmény is emeli, hogy az 1929/30-as tanévtől a piarista gimnázium lesz a debreceni Tisza István Tudományegyetem tanárképzőjének gyakorlóiskolája.
1936 nyarán a gyarapodó diáklétszám miatt az épület keleti szárnya fölé meg egy emeletet építettek. Az 1938/39-es tanévben új tagozat nyílik az iskolában: A Kereskedelmi Középiskola. 1941 nyarán Magyarországi is kénytelen belépni az új világháborúba. Az 1941/42-es tanév még fennakadás nélkül zajlik le. Az épületbe ekkor 583 diák jár, a tantestület pedig 27 tagú, 20 szerzetes- és 7 világi tanárral.
Az 1942/43-as tanév a háborús események miatt mintegy két héttel korábban, június 11-én véget ér. A németek 1944. március 30-án lefoglalták az iskolát, és abban katonai korházat rendeznek be, így egy időre az iskola kénytelen volt bezárni kapuit. 1944 júniusában és szeptemberében amerikai és szovjet gépek bombázzák a várost, óriási károk keletkeznek. Ekkor semmisült meg az iskola tornacsarnoka is.
Az 1944 októberében bevonuló szovjet hadsereg az iskola épületét lefoglalja, és katonai kórháznak használja. A háború elől a városból elmenekült tanári kar lassan visszatér az iskolába. A szovjet megszállás időpontjában ugyanis a korábban volt 30 fős tanári karból mindössze 8 piarista atya és 5 világi tanár maradt a helyén. Ezzel a csonka tanári erővel indul meg a tanítás a Debreceni Egyesített Fiúgimnáziumban 1944 decemberében, a szovjetek által szabadon hagyott református kollégium épületében, mintegy 100 fős osztálylétszámokkal.
Az egyesített iskolából 1945 márciusában kiválik a Fazekas Mihály Állami Gimnázium, majd május 17-én a piarista gimnázium is. Egy ideig a piarista rendházban folyik az oktatás. 1946 februárjában a szovjet hadsereg végre visszaadta az iskolát, amely a „vendégek” után alapos takarításra szorult. 1946-ban csatolják a gimnáziumhoz a szomszédságában lévő katolikus-elemi fiúiskolát, s így a megnagyobbodott új intézmény neve: Debreceni Kegyes Tanítórendi Római Katolikus Calasanzi Szent József Általános Iskola, Gimnázium és Kereskedelmi Iskola.
Az 1946-47-es tanévben már érezhetőek az új idők szelei, és egyre nagyobb politikai nyomás nehezedik az iskolára és tanáraira, ami a tervezett államosítással volt kapcsolatban. Az iskola államosítása az 1947/48-as tanév befejeződése után következett be. Sörlei Zsigmond, az akkori igazgató, a tanévzáró testületi ülésen a következő szavakkal zárta a piaristák 227 esztendős sikeres debreceni működését: „Az államosítás természetesen bekövetkezik. (…) Ezek az iskolafalak Calansanzi Szent József szellemét lehelik, a 300 éves magyar piarista lelkületet, munkát és imádságot hordozzák. (…) Azok a kartársak tehát, akik a jövő munkáját átveszik, ne felejtsék, hogy mire kötelez a genius loci.” A Debreceni Calasanzi Szent József Intézet, 227 évi sikeres működése után, 1948 júniusában megszűnt létezni. Helyét a Révai Miklós Gimnázium foglalta el, amely 1950-től a Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium nevét viselte. Az egykori piarista gimnázium épülete 2007-től pedig jogutódjának, a szintén egyházi fenntartású Szent József Gimnáziumnak ad otthont, mely méltó utódja kíván lenni az egykori, oly sok generációt keresztény hitre, emberségre, hazafiságra és tudományra oktató patinás alma maternek.
