Köszöntő

A költészet az emberiség anyanyelve. Ezt a különös mondatot Johann Georg Hamann, a felvilágosodás korszakának kitűnő gondolkodója vetette papírra. Ha mi, kései olvasók, jól értjük ezt a mondatot, akkor egyszerre van okunk örömre és valami nehezen megfogható nyugtalanságra. Az öröm forrása az, hogy e gondolat szerint létezik egy olyan közös, egyetemes ősi tapasztalat, amely tértől, időtől, társadalmi helyzettől függetlenül minden ember számára közös. A mindennapok sokszor feloldhatatlannak tűnő ellentétei, konfliktusai előtt valahol létezik egy biztos pont, amire az emberiség több évezredes kultúrája épül. A költészet nem pusztán nyelvi mágia, szó-varázslat, propaganda vagy szórakoztatás, hanem a létünket meghatározó lényegi tapasztalat. Kikerülhetetlen, létbe hívó ősi élmény. S mi ad okot a nyugtalanságra? Úgy tűnik, mintha a mai kor embere, s különösen a fiatalság, elvesztette volna az anyanyelvét: kihullik a vers, a költészet az életünkből, a kisgyermekkor nyelvet adó gyermekversei, népi mondókái után alig-alig bukkannak fel versek, verstöredékek, verssorok vagy csak vers-szavak a 21. század elejének őrült forgatagában.

Ebben az összefüggésben kell értékelnünk Papp Tibor művészetét: az új utak, új formák, új megoldások teremtő és megelevenítő erejét kell méltatnunk, valamint azt a képességet, hogy a modern-posztmodern kor világát a legmélyebben átélve, megértve, s a technicizált, képekkel elárasztott tudatállapotokat nem elvetve, hanem a költészetbe emelve tette ismét izgalmassá, érdekfeszítővé, újat-mondóvá a régi, költői anyanyelvünket. Papp Tibor a középkori alkimistákhoz hasonlóan alakította ki költészeti műhelyét: minden helyet kap benne, ami a nagy mű, az opus magnum létrehozásához szükséges, s ugyanakkor mégis tudja, hogy a titokzatos elixír valahol mégis magától, mintegy váratlan adományként jelenik meg, azt sem siettetni, sem kikényszeríteni nem lehet. S talán az igazi teremtő pillanat az, amikor a saját versek nyomán új szövegek, sorok születnek, mint ahogy a Szent József Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium rendhagyó irodalmi emlékszobájában most immár a diákság számára is mindennapi gyakorlattá válhat a kép-, a hang-, a számítógépes versírás, a versekkel való „szeretetteljes szöszmötölés”.

Reményeink szerint irodalmi kiállításunk nem csak Papp Tibor avantgárd irodalmi műhelyébe enged bepillantást, hanem arra ösztönöz minden idelátogatót, s leginkább az újra, másra mindig fogékony diákságra gondolok elsősorban, hogy maga is ötleteket és bátorságot merítsen, hogy költővé, avantgárd alkotóvá, lelkes vers-teremtővé, vagy éppen új formák, hangok, technikai megoldások kikísérletezőjévé váljon.

Erre hív ez a munkáltató füzet: ezek azonban csak az első lépések, kívánom, hogy mindenki vigye magával az alkotás örömét, a szó-barkácsolás izgalmát, hogy otthon, saját környezetében immár az itt megszerzett talentumokkal gazdagodva adja tovább az ősi anyanyelvet!

Dr. Bódis Zoltán

a Szent József Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium igazgatója